Örökre együtt

Helló, Mindenkinek!

Újra itt vagyok egy régebben írt novellámmal. Ez sem olyan hosszú, de azért nem is rövid. Ó, és a cím alapján, ha azt hiszitek, szólok előre, hogy ez nem egy szerelmi történet! Remélem tetszik, és ha igen, akkor komizzatok, iratkozzatok föl.;)

xx, Becca

~.~

Egy sötét, rémisztő erdőben furcsa, szokatlan dolgok történnek. Kiáltásokat lehet hallani, többféle irányból is. A kiáltások egy lánynak szólnak, aki eszeveszetten rohan előlük, egyre beljebb a sűrű erdőben. A lombok eltakarják előle a holdat, így csak nagy szerencséjére nem ütközik bele egyetlen fába sem. A rengeteg futástól ernyedten esik össze egy göcsörtös, mohákkal benőtt fa tövében, mint egy rongybaba. Világosbarna haja csapzottan veszi körül arcát, mint egy függöny. Általában szép arca most kipirult a futástól, ahogy barna szeme is a fáradtságtól. Nagy nehezen feltápászkodik, majd újra futni kezd, ám a fa egyik kiálló gyökere megakadályozza ebben. Hasra vágódik, mindkét tenyere, és térde vérfoltos lesz, de még ez sem állítja meg. Feláll, és szaladni próbál, ekkor bokájába éles fájdalom nyilall. Odakapja kezét, fájdalmában ordít egyet, utána bicegve próbál menekülni. A kiáltásokat egyre közelebbről hallja, ami miatt még jobban megijed, és gyorsabban szedi a ritmust, amennyire ez lehetséges. Nem akar visszakerülni a nevelőotthonba, bármit csak azt ne. Végre sikerült megszöknie, nehogy újra visszakerüljön arra az átkozott helyre! Ezek a gondolatok szállják meg a fejét, miközben szenvedve, és küszködve menekül. Érzi, hogy menten összeesik újra, de ekkor eszébe jutnak szülei. A mama lágy, simogató hangja, melengető mosolya, és bizsergető érintése. A papa kedves tekintete, néha szigorú szavai, vidám nevetése, és szeretetteljes tréfái.

A szomorú emlékektől, és hatalmas fájdalmától könny szökik a szemébe. Lassan lefolyik az ajka sarkáig, majd követi még ezer. Látása elhomályosul a könnyáradattól, ami még jobban megakadályozza a futásban. Erősen összeszorítja szemét, kinyitja újra, de nem használ semmit. Ordítana, hogy a világ meghallja óriási bánatát, de már annyi ereje sincsen. Homályos látása miatt majdnem beleütközik egy, a többinél sokkal szélesebb fába. Pont időben kerüli ki, ám a fa mellett egy hatalmas gödör lapul. Sikítása betölti az erdőt, ahogy zuhan, és puffanása, ahogy földet ér, felriasztja a madarakat. A föld nyálkás, és büdös, ő pedig ott fekszik törött kézzel, törött bordákkal, feldagadt bokával, és végtelen szomorúsággal.

- Elizabeth! – hallja meg az őt kereső kiáltásokat. Most jobban szeretné, hogy megtalálják, mint bármikor. Mindene fáj, mozdulni sem bír. Érzi, hogy nem sok van hátra, mindjárt eszméletét veszti, de még utolsó erejével lassan megemeli fejét, fájdalmasan fölnéz a négy méteres gödör tetejére, és halkan megszólal.

- Itt vagyok – suttogja, majd megadóan ejti le fejét. Szemét talán örökre hunyja le, és talán utolsó lélegzetvételét teszi meg.

A mamával és a papával álmodik.                                    

Azt álmodja, élnek, és az autóbaleset nem történt meg. Ott ülnek vele szemben, a gödörben, és mosolyogva néznek rá. Elizabeth lassan felül, már nem fáj semmije. A hűvös szél meglebegteti szakadt, mocskos hálóingét, amit még az elszökésekor viselt. Hunyorogva néz rájuk, becsukja szemét, majd kinyitja újra, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg itt vannak-e. De ők itt vannak, és boldogan mosolyognak rá. Látja a mama szőke haját, ahogy a szél azt is meglebegteti, zöld szemét, ami vakítóan, fürkészve tekint rá, és látja szép, melengető mosolyát, amit úgy hiányolt már. Látja a papa sötétbarna haját, ami most sötétebb, mint máskor, barna szemét, ami pont olyan, akár az övé, és hallja édes nevetését. Mindketten ugyanazt a ruhát viselik, amit a balesetkor, ám azok szét vannak szaggatva, és pár helyen vérfoltok is láthatók rajtuk. A mama kék, virágos tavaszi ruháján, középen óriási lyuk tátong, és vér fedi mindenhol, a papa új öltönyének leszakadt az egyik ujja, nadrágja és ingje pedig szintén véres mindenhol. Elizabeth boldogan néz rájuk, bár tudta, hogy csak azért látja őket, mert beverte a fejét a gödörben, de nem zavarja.

- Miért mosolyogtok? – kérdezi tőlük, ő maga nem mosolyog. Eszébe jut a baleset, és a fájdalmas emlék, miszerint nélkülük nőtt fel. Ők egymásra néznek, majd nevetni kezdenek Elizabeth kérdésén. A lány értetlenül tekint rájuk, és már-már potyogni kezdenek a könnyei.

- Lizzy, mond, miért ne mosolyognánk? Hisz csodaszép ifjú hölgy lett belőled! – válaszolja neki kedvesen a mama. Szomorúan elmosolyodik anyjának simogató hangján, ami pont olyan, amilyenre emlékezett. Oldalra néz, szemét erősen összeszorítja, hogy visszatartsa a közeledő könnyáradatot.

- Ha nem haltatok volna meg 7 évvel ezelőtt, akkor élőben is láthatnátok – tájékoztatja őket kissé mérgesen, de sokkal inkább szomorúan. Felnéz, és látja, hogy a mama és papa megcsóválják fejüket. Élesen ránéznek, amire bűntudta lesz, amiért kimondta azt, amit nem szabadott volna.

- Az nem a mi hibánk volt. Mi nem akartunk itt hagyni téged – mondja komolyan a papa. Lizzy hisz neki, mivel mindig is erre a válaszra várt. Mindig is abban reménykedett, egyszer viszont látja őket, persze azt nem gondolta, hogy egy gödörben történik meg ez a találkozás. Közelebb megy, hogy átölelje, és örökre karjaiba zárja mindkettőjüket, ám a mama megszólal.

- Most visszajöttünk érted – nyújtja ki a kezét, és a papa is bólogatva mosolyog rá. Lizzy nem érti. Még csak 9 éves, nem ért semmit. Lehajtja fejét, szemébe újra könnyek szöknek, kicsi kezecskéjét ökölbe szorítja. A mama közelebb hajol, és csókjaival letörli őket, kezével szétnyitja Lizzy öklét. Érintése melengető érzést hagy maga után, mire Lizzy odanyúl, hogy ne engedje elmúlni azt. A mama boldogan sóhajt egyet, majd újra megsimogatja Lizzy könnyekkel áztatta arcát. A papa homlokon csókolja szegény kislányt, majd mindketten megint a kezüket nyújtják felé, és biztatóan tekintenek rá. Lizzy erősen gondolkozik, hogy elfogadja-e. Egy kérdés fogalmazódik meg benne, és erősen aggódni kezd.

- Ha veletek megyek, ugye soha nem hagytok el újra? – kérdezi remegő hangon, és félénken tekint rájuk. – Kérlek! Ne hagyjatok el megint! Nem bírnám ki! – sírja el magát újra, és a mama ölébe hajtja fejét. Válla rázkódik, ahogy kiengedi az elmúlt évek fájdalmát, és magányát. A mama lágyan ringatja a kislányt, megsimítja párszor kócos haját, majd két tenyerébe fogja fejét, belenéz barna szemeibe, és komolyan azt mondja.

- Soha többet nem hagyunk el téged, Lizzy! Örökre együtt leszünk! – mosolyog rá. Lizzy örömében a mama meg a papa nyakába ugrik, és újra potyogni kezdenek a könnyei, de most a boldogság szüli őket. Alig bírja elhinni, hogy ez történik vele, és nem akarja, hogy véget érjen ez a pillanat. Egy ideig így ülnek, meghitten egymás karjaiban, majd kissé eltolják maguktól a kislányt, aki szomorúan fogadja ezt. A papa kinyújtja egyik kezét, és megfogja a mamáét, másikat pedig Lizzy felé nyújtja, aki örömmel kapaszkodik bele. A fák egy pillanatra arrébb húzzák hatalmas, sűrű lombkoronájukat, hogy ők hárman lassan felszálljanak az égbe, új otthonukba, ahol örökre együtt maradhatnak. Az égen, csodaszépen ragyognak a csillagok, mintha ők is megmosolyogták volna ezt a megható jelenetet. Egy hullócsillag hull a föld felé, pont oda, ahol a kislány feküdt néhány pillanattal ezelőtt. Lizzy boldog, még soha életében nem volt ennyire az, a mosolygást sem bírja abbahagyni soha többé. Egyre csak az jár a fejében, hogy végre a mamával és a papával lehet. Ebben a jóleső tudatban hagyja itt a földet, örökre.

A kutatócsoportok tovább keresik a kislányt, aki még az este szökött el a nevelőotthonból. Nem ez volt az első eset, de most először nem találták sehol. Már aggódni kezdenek a nevelőnők, hisz bármilyen rosszcsont is ez a kislány, attól még nagyon szeretetreméltó. Sajnos csak reggelre akadnak a mély gödörre, amibe beleesett szegény, és ahol újra egymásra találtak a szüleivel. Mindenki megrettenve szalad a gödör széléhez a hír hallatán, hogy saját szemével bizonyosodjon meg róla. Lizzy arca kipirult, de élet már nincs benne. Az emberek szomorúan sóhajtozva, hulló könnyekkel figyelik őt, de arcán a boldog mosoly, amivel itt hagyta a világot, megmelengeti szívüket. Legalább a halála előtti percekben boldog volt, gondolják, és ők is mosolyt erőltetnek könnyáztatta arcukra. De azt senki sem tudja, hogy mekkora hatalmas örömöt, és melegséget érzett a kicsi kislány, aznap éjjel, a szívében.