A négy őrző

Sziasztok!

Az első novellát, amit felrakok kezdésként, nemrég írtam. Igazából a történet saját magát íratta. Nem túl hosszú, ezért hoztam nektek ezt kezdésnek! Remélem tetszik! 

xx, Becca 

~.~

Évszakok. Ez a szó igazából mit takar? A tavaszt, a nyárt, az őszt, vagy a telet? Esetleg mind a négyet egyszerre? Táj, és időjárás megváltozását? Talán egy megállíthatatlan folyamatot, körforgást. De tényleg csak erről szól az év? Mikor milyen ruhába kell öltözni, mennyire van meleg, hánykor nyugszik le, vagy kel fel a nap?

Szerintem az évszakok az érzéseket tükrözik. Négy évszak, négyféle érzés, és a körforgással együtt változik. Ha behunyom a szemem, és elképzelem az évszakokat, mindegyiket másmilyen alakba helyezem. Szinte már látom őket, ha kinyitom a szemem, mindegyiket külön-külön, és hallom a különböző dallamokat, amik körbeszárnyalják az egyes személyeket.

Látom a tavaszt. Szeleburdi, pirospozsgás kislány. Vörös haja csakúgy lebben a szélben, ahogy táncol, és ugrál körbe-körbe, a virágos mezőn. Nagy sötétzöld szemeivel csodálkozva, és elvarázsolva tekint a világra. Szép, színes ruhácskája repül, ahogy könnyed léptekkel, kacarászva szaladgál. Néhol megáll, és megcsodál egy-egy virágot, megsimítja kicsi kezecskéjével, megszaglássza, majd újra elkezd táncolni. Kellemes dallamot dúdol közben, és később csilingelő hangjával kezdi el hangosan énekelni, amit a szél messzi vidékekre sodor el. Hallom, amint a madarak énekelni kezdenek a kislánnyal, a Tavasszal. Miközben újra és újra elképzelem, ahogy ez a kislány táncol, ugrál, és énekel, lelkemet elönti a szabadság jóleső érzése. Úgy képzelem, hogy a kislány a szabadságról énekel, a szabadság édes örömében lejti táncait, és szabadságot visz a szél is a világnak.

Látom a nyárt. Egy gyönyörű, fürdőruhás nő képében. Finom, karakteres vonásait, dús barna haja, és vakítóan kék szemei szépen kihangsúlyozzák. Ehhez társul csodás alakja, és napbarnított, puha bőre. Lustán elterül nyugágyán, a tengerpart mellett, és lejjebb csúsztatja fehér szalmakalapját. Elégedetten sóhajt egyet, miközben a nap forrón süt rá, és barnítja a már így is kávészínű bőrét. Egy ideig így üldögél, majd lassan feláll, leveszi a kalapját, a papucsát a nyugágy mellé helyezi, majd gyors léptekkel száguld, hogy mártózzon egyet. A tenger nyugodt, sehol egy hullám, egy fodor, a sima kék tengerfelszín, akár a tükör. Lassan beleereszkedik, először térdig, majd derékig, és végül teljesen ellepi a sós víz. Alábukik, utána mosolyogva jön újra a felszínre. A kellemes tengeri víz lehűti, a nap miatt felforrósodott bőrét. Kacagása betölti a tengert, és a partot. Csobban még párszor, majd kisétál a vízből, és újra leül a nyugágyra. Csak ül, és bámulja a tengert, és a lelke szinte szárnyra kel a sirályokkal. Felnéz, és mosolyog a nappal, fogai fehéren ragyognak, mint az igazgyöngyök. Így képzelem a csodás Nyárt. Ahogy elégedetten elterül a nyugágyon, ahogy boldogan fürdik a sós tengerben, és ahogy a nevetése betölti a világot.

Látom az őszt. Egy kedves, néha morgós asszonyt, aki fáradtan ül a kerti hintaszéken. Előtte vászon, amit szép vöröses színekkel fest ki. Amint húz egy vonalat ecsetjével a vásznon, úgy változnak a levelek színei is. Lassan, megfontoltan húzza, minden részletet pontosan, előre elképzelve. A festékei körülveszik székét, amiket gondosan, alaposan kevert ki. Barnák, sárgák, vörösek, és narancsok. Néhol pár zöldet is vélek felfedezni, de azt csak nagy ritkán. Fáradtan csukja le szemeit, és úgy nyitja ki, mintha az lenne a legnehezebb, és legfárasztóbb dolga. A hűvös szellő párszor megborzongatja, és ilyenkor kicsit szorosabban húzza össze magán a vékony vászonkendőt. Néha morog egyet, hogy kifejezze a munka iránti ellenszenvét, de nem áll meg, folytatja tovább. Akármennyire is mutatja ellenszenvét, legbelül azért szereti ezt csinálni. Olykor bekap egy-egy szőlőszemet, vagy megeszik egy almát, majd visszatér a festéshez. Kócos szőke haja lófarokban pihen a hátán, szürke szeme teljesen a vászonra koncentrál. Komoly arca megfeszülve követi ecsetjének mozgásvonalát, és ha elégedett vele, szélesen elmosolyodik. Ezt jelenti nekem Ősz. A dolgozás ellenszenvét, ugyanakkor örömét, a fáradtság már-már kellemes érzését, és a boldogság árnyalatát.

Látom a telet. Mint vékonyka öreganyó a hideg hóban. Rajta vastag, fekete vászonkendő, amit jó szorosan magára teker, hogy ne fázzon. Fehér haját kontyba fogja, ráncos arcán mosoly ül, de szemében párszor megcsillan a szomorúság halvány árnyalata. Egy régi, kopottas botra támaszkodva sétál, a havas fenyőerdőben, másik kezében egy gyertya ég, aranyozott tartóban. Gyengén világít, de az öreganyó nem fújja el, a hold mutatta útját, még a magas fenyők sem takarják el. Ő meg apró, lassú léptekkel halad, alatta ropog a hó. A hideg, fagyos szél meglengeti kendőjét, amire megborzong, majd folytatja útját.  Elér egy csodaszép, a többinél magasabb fenyőhöz, és megáll. Tisztelettel néz fel rá, közelebb sétál, és felrakja a jól megszokott helyére a gyertyát, oda, ahova évente egyszer mindig fel szokta tenni. Egy ideig a botra támaszkodva figyeli, ahogy a szél meglebegteti a gyertya lángját, utána leül a közeli padra, és onnan figyeli a fát. Egy hullócsillag suhan el a fenyő fölött, amit az öreganyó követ a szemével. Sóhajt egyet, majd hátradől, lehunyja szemét, és kíván egyet, ugyanazt, amit minden évben szokott ezen az éjjelen. Mikor felnyitja a szemét, és ránéz a gyertyára, az már nincs ott, eltűnt, ahogy mindig szokott a kívánsága után. Arcára meghittség ül, szeméből egy könnycsepp csordul ki, ahogy feláll, odasétál a fenyőhöz, megsimítja, majd leveszi róla az aranyozott gyertyatartót. Visszasétál, és arca szeretetet, és nyugodtságot sugárzik, valamint kipirul a fagyos szél, csípős hidegétől. Ez a Tél. Szeretet, meghittség, nyugodtság, és ritkán szomorúság. De ami a legfontosabb, hit, ez a Tél.

Szinte látom a szeleburdi kislányt, a gyönyörű nőt, a fáradt asszonyt, és a szeretettel teli öreganyót. Ha jobban belegondolok, az összesben megtalálom a boldogságot. Lelkemet elöntik az érzések, és én is boldog vagyok, hogy ők négyen őrzik az évszakokat.