Egy meg nem értett lélek

Sziasztok! :)

Itt a legújabb irományom! Remélem tetszik az új design, és a novella. ;) Komizzatok kérlek, és mondjatok véleményt! 

~.~

Kinyílik a bejárati ajtó, és egy boldognak látszó, ifjú lány lép be. Vörös kabátját leveszi, majd felakasztja a mellette álló kabáttartóra. A szél miatt összekócolódott sötétszőke haját ujjaival átfésüli, megigazítja, vakító kék szemét megdörzsöli. Orrán szeplők díszelegnek, amik kedves megjelenést biztosítanak neki. Leveszi bakancsát, a többi cipő mellé helyezi, és besétál a nappaliba. Izgatottan tekint anyjára, aki a szoba közepén áll, és valamiről diskurál a telefonba. A lány lesimítja sárga, kötött pulcsiját, lesepri a port bélelt farmernadrágjáról, majd újra anyjára néz. Egy ideig így álldogál, várja, hogy letegye a telefont, ő pedig elmesélje neki azt a nagyon izgalmas, fontos dolgot. De csak nem akarja letenni, így hát addig csendben figyeli őt. Figyeli hullámos, sötétbarna haját, méregzöld szemeit, amit ma is kihúzott szemceruzával, figyeli csodás feketebársony ruháját, ami hűen követi édesanyja vonalát. Végre leteszi, így ő izgatottan sétál közelebb.

- Anya, képzeld! El sem fogod hinni, de… - kezdte, ám anyja nem hagyja, hogy végig mondja. Kezét várakozóan felemeli, majd sóhajtva újra a telefonjára emeli tekintetét. A lány csalódottan lép egyet hátra.

- Ne most Rose, egy nagyon fontos üzletet kell lebonyolítanom – mondja, de közben rá se néz a lányára, végig a telefonképernyőjét figyeli, majd újra füléhez emeli a készüléket, és harsány beszédbe elegyedik valakivel.

- Mindig van valamilyen nagyon fontos üzlet – motyogja maga alá Rose, mire egy pillanatra felkapja fejét az anyukája, de utána megint a telefonra koncentrál. Ő maga csalódottan sétál ki a nappaliból, és apjához siet, némi reménnyel, hátha ő meghallgatja. Apja a dolgozószobájában ül, a gépét bámulja, mint egy zombi. Kék szeme vörös a fáradtságtól, körülötte sötét karikák húzódnak. Világos haja kócosan áll égnek, de láthatólag ez nem nagyon zavarja a munkában. Rose reménykedve lép be a szobába. Vesz egy mély lélegzetet, majd megszólítja apját.

- Apa – mondja neki nem túl határozottan, mire az felkapja fejét és bosszúsan néz lányára. Rose összeszorítja szemét, majd kinyitja, és elkezdené beszámolóját.

- Mi van már megint? – kérdezi idegesen az apja, amiért elterelték a figyelmét. Ő tipikusan olyan ember, aki a munkájának szenteli életét, más meg nem igazán érdekli.

- Képzeld… - kezdi el remegő hangon, ám apja közbevág. Ez apróság, de ő mégis dühös lesz. Idegesen feláll, közelebb sétál Rose-hoz, majd ráüvölt.

- Nem megmondtam, hogy ne gyere be ide, ha dolgozom?! Szerinted, hogy koncentráljak a munkámra, ha te bejössz ide és elkezded mondani a szokásos hülyeségeidet? Mikor tanulod meg, hogy munka közben NE GYERE BE! – kiabálja, majd pofon vágja szegény lányt, aki ettől a földre zuhan. Dühösen visszaül szokásos helyére, ahol már a be is nyomódott egy részen, a sok üléstől. Újra a monitort kezdi el bámulni, miközben kezével, most kissé idegesen, a billentyűzeten gépel. Rose csendesen feláll, arca vörös a helyen, ahol apja megütötte, kezével odanyúl és megsimítja. Szemébe könnyek szöknek, mivel nem ez az első eset, hogy nem hallgatják meg, de ő erősen próbálja visszatartani őket, miközben szobája felé igyekszik.

Elhalad egy kék ajtó mellett, amin a felirat egy „Sam” nevű fiúra utal. Ahogy Rose az ajtóra, és a feliratra tekint, eszébe jutnak az emlékek. Az öccse kisbaba korában, ahogy aranyosan játszik az ő szőke, fonott copfjával, nagyobb korában, amikor naponta hallja édes kacagását. Látja barna, göndör fürtjeit, és ragyogó zöld szemét, amik egyáltalán nem olyan ridegek, mint anyja szemei, hanem sokkal barátságosabbak. Eszébe jutnak azok az éjszakák, amikor átmentek egymás szobájába, és átbeszélték az éjjelt. Aztán eszébe jut a baleset. Soha többet nem beszélhetik át az éjszakát, és soha többé nem láthatja az egyetlen embert, aki megértette, és meghallgatta őt.

A fájdalmas emlékektől újra könny szökik a szemébe, de most nem tudja visszatartani a sírást. Berohan a rózsaszín szobájába, magára zárja az ajtaját, és lekuporodik a sarokban, még a lámpát sem kapcsolja fel.

Az ágya magányosan álldogál az ablak alatt, ahonnan beszűrődik némi fény. Könnyáztatta arccal odasétál, és kinyitja az ablakot, majd feltekint a holdra. Telihold van. Fénye elárasztja a csendes vidéket, ami ma különösen csendes. Megfordul, majd felkapcsolja a csipkés éjjeli lámpáját. A kis éjjeli szekrényen egy fénykép van, amin ő és az öccse látható, mosolyognak és egymást ölelik át rajta. Miközben nézi, egy terv kezd formát ölteni a fejében. Egy terv, amit még ma este véghez visz.

Egy ideig nézi, majd levágja a földre a fényképet, ami a padlóhoz érve ezernyi darabra törik. Rose ezt könnyes szemekkel nyugtázza. Átsétál a szilánkokon, nem bánja, hogy felsérti lábát, és odasétál a szekrényéhez. Nagy szekrénye van, a falba építve, oda szokott mindig elbújni, ha rossz kedve van. Dühösen végig néz a ruháin, majd megfogja az összeset, és szitkozódva szétszórja a földön. Ezzel kiadja legtöbb dühét, de nem az összeset, még nem végzett. Felkapja a fényképet, és széttépi apró darabokra, utána újra lekuporodik a sarokba. Szemeiből patakokban folynak a könnyek, megállás nélkül, de ő nem is akarja megállítani. Kiengedi az összeset, minden fájdalmával, bánatával, és bűntudatával együtt. Bűntudat. Az emlékek újra rátörnek, főleg a baleset napja, még 2 évvel ez előttről.

- Rose! – kiáltja neki a 9 éves öccse a nappaliból, az új tükör előtt állva. Ő nevetve szalad oda hozzá, és kissé hátrább állva figyeli.

- Mit csinálsz, Sam?– kacagja, és leül a kanapéra. Sam kiölti nyelvét, és vicces arcokat vág, majd ő is elkezd nevetni. Együtt röhögnek hangosan, miközben a tükör kicsit meginog. Rose-nak eszébe jut mit mondott az apja, és abbahagyja a nevetést. – Sam, gyere messzebb a tükörtől! Apa azt mondta, még nincs rendesen odarögzítve.

- Jaj, ne aggódj! Nem fog leesni – nevet még mindig az öccse, és bizonyításképp kicsit megböki a tükröt. Az még jobban meginog, de nem esik le. Rose megkönnyebbülve sóhajt egyet, de még mindig aggódik.

- Kérlek, Sam. Ez veszélyes! – könyörög neki. Sam megforgatja a szemét, és nem foglalkozik vele. Újra kiölti nyelvét a tükörre, és önmaga kezd el kacagni humorán. Rose ezt nem nézi jó szemmel, dühösen morog egyet öccse engedetlenségén.

Ebben a pillanatban a tükör megint meginog, és ezúttal le is esik. Az utolsó másodpercben, mielőtt a tükör végképp elhagyja a fal sima felületét, Rose Sam eltorzult arcát látja, ahogy ráesik a fiúra a tükör, és széttörik. Rose síkit, amennyire a torkán kifér, amire apja, anyja is a szobába rohan, és ők is ordítanak egyet gyászukban. Utoljára Sam testét látja véresen, szétszaggatva, és a szülei könnyes arcát, ahogy odarohannak a halott fiúhoz, ezután nagyot koppan a feje a padlón, amint a sokktól ájulva szétterül a földön.

Az ő hibája volt, ezt tudja. Hiába mondta neki mindenki, hogy az a tükör nem az ő hibájából esett le, de ő nem is erre gondol. Ő elhúzhatta volna onnan a fiút, és akkor nem történik meg a baleset. Hamarabb is szólhatott volna, megakadályozhatta volna, hogy meghaljon, de ezt senki nem érti meg. Senki nem érti meg, hogy ő megmenthette volna az öccsét, csak nem tette.

Felhajtja pulcsijának az ujját, és megnézi az alkarját. Hosszú, mély vágásnyomok találhatóak rajta, mindegyiket ő okozta, büntetésül. Ő egy gyilkos, gondolja magára, majd odamegy a fiókhoz, előhúz egy kést, és visszamegy a sarokba. Remegve fogja a kezében, még nem egészen biztos a dolgában, bár tudja, mit akar tenni. Először apró vágást ejt az ujján. A kés úgy vágja el, mint a vajat, a sebből pedig egy apró vércsepp bukkan elő.

Még régebben lopta el ezt a kést a konyhából, anyja azóta is mindenhol keresi, bár ez őt nem izgatja. Azért vette el, hogy megbüntesse önmagát, mert büntetést érdemel, gondolja magában. Épp egy újabb vágást akar ejteni, mikor eszébe jut valami. Leteszi a kést, feláll és előkeres az íróasztaláról egy papírt, és egy ceruzát. Leül, majd szájába veszi a ceruzát, és azt rágva gondolkozik, amíg rájön, mit akar mondani szüleinek. Leírja a legmélyebb gondolatait, mindent, ami csak az eszébe jut. Végül aláírja, beleteszi egy szép, illatozott borítékba, és megcímezi.

„Anyának és Apának, a világ legrosszabb szüleinek” – írja. Még egy könnycsepp is ráesik a borítékra. Szépen elhelyezi az ágyára, majd visszamegy a sarokba, és felveszi a kést.

Először húz egy-egy csíkot mindkét kezére, mély sebet hagyva a kés után. Fájdalmában csakúgy áradnak a sós könnycseppek, ordítani szeretne, de nem akarja szüleit idehívni. Kezeiből csíkként folyik le a vére, egyre csak folyik, ám ezzel ő nem foglalkozik. Egy ideig így ül a sarokban, könnyes arccal, véres kezekkel, majd mikor úgy dönt, eleget szenvedett, megfogja a kést, és maga felé fordítja.

Egy másodperc alatt átgondol mindent, tudja, hogy testvérét nem látja viszont, mert a gyilkosok pokolra jutnak, és így ő is. De megpróbálja megtalálni, határozza el magában. Az utolsó pillanatban még lefolyik egy sós könnycsepp, majd a kés átszúrja a hasát, és egy óriási véráradatot indít el.

Szinte azonnal meghal, nem szenved sokat. A levél pedig csak ott áll az ágyán, hogy hírül vigye szüleinek, kislányuk fájdalmát, és halála előtti perceit.

Csak reggel találják meg a holttestet. Édesanyja elborzadva esik térdre, amint megpillantja, és remegve kiabál férjének. Ő sietve rohan a szobába, és ugyanúgy elborzad, mint a felesége. Mindketten sírva kiabálnak, és kérdezik az égtől, miért. Majd megpillantják a levelet. Anyja lassan odasétál, kinyitja, és hangosan olvasni kezdi.

„Drága Apa és Anya!

Nem is tudom miért hívlak még mindig így titeket, mert nem tekintelek szüleimnek, szóval újra kezdem.

Drága Peter és Violet!

Ezt a levelet valószínűleg halálom után találjátok meg. Valószínűleg sírva néztek rám, és valószínűleg Te olvasod hangosan fel ezt Anya Violet. Hát tudnotok kell, hogy utállak titeket. Utálok élni, és utálok mindent. Utálom, hogy soha nem hallgattatok meg. Utálom, hogy soha nem kérdeztétek, mi van velem. Utálom, hogy Te Anya Violet mindig a hülye üzleteidnek éltél. Utálom, hogy Apa Peter semmi mással nem foglalkozott csak az idióta munkájával. Utálom, hogy az utolsó egyetlen ember, aki meghallgatott az is meghalt. És utálom, hogy én öltem meg őt. Igen, én voltam! Bármit mondotok is, én tudom, hogy ÉN voltam. Vagy Legalábbis én biztos meg tudtam volna menteni.

Sajnálom, hogy ilyen rémes állapotban láttok épp most. Ne is sírjatok, mert nem vesztettek el semmit, Ti nem. Sose szerettetek igazán, így nem értem miért sírtok. Ha szerettetek volna, akkor minimálisan törődtetek volna velem. De mivel nem így volt, ezért az ellenkezőjét állapítottam meg. És ha igaz, akkor nincs miért sírnotok, mert nem vesztettek el semmit. És sajnos az a baj, hogy a világ sem vesztett el semmit, mert senkinek sem voltam fontos. A suliban utálnak, és mindenki cikiz.

A suliról jut eszembe. Képzeljétek, ma mondta Mrs. Bailey, hogy felvettek a legjobb gimibe a városban. Ezt akartam elmondani, de mivel szokás szerint nem hallgatott meg senki, ezért nem tudtam. Nos, most már tudjátok. Igazából nem kér érte, valószínűleg ott is kiközösítettek volna, mint itt, és ott se lett volna egyetlen barátom se.

Így lesz a legjobb. Most, hogy meghalok, minden sokkal jobb lesz a világban. Kevesebb lesz a környezetszeny környezetszennyezés, nem leszek senki terhére, és nem kell mindennap úgy a szemetekbe néznem, hogy látom, ti is úgy gondoljátok, az én hibám Sam halála. Hiába tagadjátok, a szem sose hazudik.

2 éve élek Sam halálának a terhével. Most végre megszabadulok tőle, legalábbis remélem.

Ezt egy búcsúlevélnek akartam írni, de közben rájöttem, hogy sajnos nincs kitől elbúcsúznom. Így mindenféle olyan hülyeség helyett, hogy: puszi, viszlát, emlékezzetek rám… stb., inkább leírom hány éves koromban, és mikor írtam ezt a levelet, hogy sose felejtsétek el.

13 éves, 2014. jan febr. 3. (5 nappal Sam halálának 2. évfordulója után)

Rose Windhalm ”

Édesanyja az aláírásnál kiejti kezéből a papírt, térdre esik, és úgy kezd el sírni, mint életében soha. Apja közelebb megy hozzá, átöleli, és ő is keservesen sírni kezd. Meghitt, szomorú pillanatok ezek, és nem is sejtik, hogy nincsenek egyedül a szobában.

Rose lelke még egy ideig figyeli őket, majd közelebb megy, megcsókolja édesanyja, és édesapja homlokát, utána örökre itt hagyja a földet, hogy eleget tegyen elhatározásának, és megkeresse öccse lelkét.